Az alábbiakhoz hozzászólni a fórumban lehet

Rádai Eszter:
1. Ha jól tudom, 1986-ban résztvevője voltál az Eörsi István lakásán megrendezett 56-os konferenciának, majd te kezdeményezted az első 56-os kronológia létrehozását, megszerkesztését. Most mégsem vettél részt a konferencia 20 éves évfordulójra rendezett megemlékezésen. Miért nem? Csalódottság van emögött, rosszkedv az 50-dik évforduló körüli botrányok miatt, esetleg egyszerű irtózás a pátosztól, a megemlékezéseken szokásos álszerény öntömjénezéstől, az „önmagunk emlékműve” építgetésétől, csinosítgatásától?

Pető Iván:
Igen, ott voltam a ’86-os, nevezzük így, emlékülésen, amely talán az első hazai nyilvánosan vállalt megemlékezés volt ’56-ról. Persze én csak közönségként, megemlékezőként voltam jelen, de ami ma már sokak számára felfoghatatlan, mások meg szeretnék elfelejteni, akkor még nem lehetett tudni egy ilyen rendezvényről, hogy tűrik vagy tiltják, s ha az utóbbit választják, megzavarják vagy mást eszelnek ki. Az első ’56-os kronológiát viszont nem én kezdeményeztem, hanem, mint azt Kozák Gyula a legutóbbi ÉS-ben Litván Györgyről írt megemlékezésében pontosan leírja, volt ’56-osok. Ha nem tévedek, miután összeültek, felidézték emlékeiket és ezt kronológiaszerűen felskiccelték, engem kértek meg, hogy csináljak egy valódi kronológiát. Akkor még csak szorosan ’56-ról, amit aztán persze pontosítottak, kibővítették ’56 elő- és utóéletével. Ez a munka először Párizsban jelent meg, a Kende Péter gondozta Magyar Füzetek kiadásában, aztán ’89 után itthon is. ’56-ról ma sem gondolok mást, mint 20 éve, de az évfordulós ünnepségeket nem nagyon szeretem. Már a rendszerváltás után igen hamar szomorú nappá kezdett válni október 23. Valamikor, meglehetősen korán, a ’90-es évek elején mondta Eörsi István, hogy Kádár boldogan forog a sírjában látva, hogy kik és hogy sajátítanák ki, mert hitelesebben bizonyítják a 30 éven keresztül sulykolt rágalmakat, mint holmi Fehér Könyvek. Ehhez jött még az alig elkerülhető aktuálpolitikai hasznosítás szokása. Ha tehetem, már régóta elmegyek a városból 23-án, pontosabban, amióta az SZDSZ kijár ilyenkor a 301. parcellához, oda elmegyek, meg valamelyik évben a parlament is tartott emlékülést, ott még beszéltem is a frakció nevében, de az egészet úgy élem meg, hogy semmi köze ’56-hoz, az én ötvenhatomhoz, aminek viszont, persze másként, de szintén kevés a köze az egykor volt 10 éves kisfiú emlékeihez. Ennyiben tehát számomra az idei október 23. nem előzmény nélküli, sőt, tulajdonképpen kiteljesülése mindannak, ami az elmúlt másfél évtizedben szolidabb formában volt jelen. Egyszerűen úgy döntöttem, kihagyom az Eörsi lakására szervezett megemlékezést, mert régóta minimálisra redukálom az ilyesmiken való megjelenést. De csalódott nem vagyok, rosszkedvű sem, mert – egyrészről tréfásan” történelmi szükségszerűségként tekintem a fejleményeket, másrészt tudom, hogy – ha tetszik – magánproblémám, hogy eleve nem szeretem az állami ünnepeket. Ez utóbbiakról mindig Petri György sorai jutnak eszembe, Az állami ünnep/ elhülyült csöndje nem különbözik/a katolikus vasárnapokétól. Tömeges lézengésben/ az emberek még ellenszenvesebbek,/ mint célba fogva. Hát most, az 50. évfordulón volt minden, elhülyült csönd, tömeges lézengés, na meg persze az Asztóriához szervezett Fidesz rendezvény nyilvánvaló provokációs céljával emberek célba fogva. Történelmi szükségszerűségről meg azért beszélek, mert ha sorra veszem az ismert tényeket, mit várhatok egy ünneptől, amikor a magyar társadalom számottevő része 30 évre tudata legmélyére ásta ’56 emlékét, igen sokan hitték is, hogy ellenforradalom volt, most meg forradalomnak kell látniuk, s azok, akiknek az élete kisiklott ’56-os múltjuk miatt, persze nem tehetők boldoggá, de egy részük ennek okát a rendszerváltásban keresi.

Rádai Eszter:
2. Eszembe jutott egy másik október 23-ika: 1989-ben ezen a napon összefutottam veled a Szentkirályi utcában, az első rádiós 56-os megemlékezésről jöttem épp, eléggé felvillanyozódva, /mert azelőtt persze épp „az ellenforradalom” áldozataira volt szokás ilyenkor emlékezni, és voltak, akik azokon is részt vettek meg ezen is, sőt, egyforma hévvel/, te pedig egy nagy aktatáskával a kezedben meglehetősen egykedvűen ballagtál a Közgázra, vagy épp a Rajk László kollégiumba, megtartani az órádat. És azt mondtad, hogy téged nem vonzanak az ilyen nagy, össznépi, „felturbózott” ünneplések. Ezek szerint ma is így gondolod. Nem szeretsz ünnepelni? Egyáltalán, mit gondolsz a közös ünneplésekről és az úgynevezett nemzeti ünnepekről?

Pető Iván:
Nem vagyok egy nagy ünneplő, ahogy ezt manapság mondanák. Áll ez a köz- és a magánünnepre is. Saját születésnapjaimat sem szeretem ünnepelni, szeretteim ezt elfogadják, így aztán pl. az idei 60-at is csendben abszolváltam, mindenféle meglepcsi partik, meg hasonlók nélkül. Persze nem várom el másoktól, hogy ilyesmiben az én ízlésemhez igazodjanak, s másokat én is szívesen ünneplek. Ami a hivatalos ünnepeket illeti, tudom, hogy a nemzeti emlékezet ápolásának, ha tetszik a nemzeti összetartozás biztosításának, megőrzésnek, megteremtésének nélkülözhetetlen eszköze az ilyesmi. És nem szükségszerű, hogy őszintétlen legyen az egykor volt hősök tisztelete, emlékük ápolása. Ma, és sajnos a rendszerváltást óta folyamatosan inkább romlik, mint javul ebben a helyzet, nem létezik Magyarországon az amit közös nemzeti eszménynek, a döntő többséget összefogó köztársasági eszmének nevezhetnénk. Erről vitáztam Bozóki Andrással ugyancsak az ÉS-ben, még amikor miniszterként szerette volna megteremteni a köztársaság napját. Egy olyan országban, ahol a kokárdát pártcélokra sajátítják ki, ahol a politikai demonstrációkon használt Árpádsávos zászlóról azt akarják elhitetni, hogy az semmi több, mint a történelmi régmúlt felidézése, vagy hogy a 16 évvel ezelőtti döntéseket idézzem fel, ahol a harmadik magyar köztársaság rendszerváltó parlamentjének többsége nem a ’48-as és ’56-os jelképet, a Kossuth-címert választja szimbólumnak, hanem a koronást, legfőbb nemzeti ünnepnek pedig nem október 23-t vagy március 15-t, hanem augusztus 20-t, ott nincs meg az a kohézió, amely alkalmas lenne arra, hogy az állami. Politikai ünnepeket valódi nemzeti ünneppé tegyék.

Rádai Eszter:
3. A politikusnak és a történésznek is szól a következő kérdés: mivel magyarázod mindazt, ami ezen az október 23-án, az 50-dik évfordulón történt, amikor végre egyszer az egész világ Magyarországra figyelt, és amikor végre egyszer lett volna okunk és alkalmunk magunkat ünnepelni?

Pető Iván:
Ez az idei ünnep kitűnő alapanyag már a ma társadalomtudósai számára is, hogy a mai magyar társadalom nyavalyáit egy nap fókuszán keresztül tárják fel. A legegyszerűbb az un. politikai elitet anyázni, persze differenciálás, a tényleges felelősség vizsgálata nélkül. Nem ez a hely, ahol részletesen elemezhető, még az én ismereteim szintjén sem, ami az 50. évfordulón, illetve ennek ürügyén történt. Csak egy elemet idéznék fel: aligha cáfolható, hogy a Fidesz ennek a napnak a kedvéért tette választási listáján parlamenti bejutó helyre Wittner Máriát és igazolta le boldogan az MSZP Mécs Imrét. Használni az ünnepet valamire, ez a közös nevező, persze nem mindegy, hogy kormány elleni támadásra vagy országimázsra, még ha ez utóbbihoz kell is egy kis szépségflastrom, hogy lássák, mi is ’56 örökösei vagyunk, mert Nagy Imre azért mégiscsak a miénk, és van nekünk egy halálraítéltünk is. Mindettől érdemes elválasztani az öszödi beszédet és az ürügyén felszínre került valódi és nagyobbrészt mímelt indulatokat, a hamis moralizálást, az elképesztő farizeuskodást és az intézményrendszer felszínre került bajait. Utóbbiak sorolását kezdhetem a rendőrség kínos szeptember 17-éjével, folytathatom a kitüntetés átvevők kezet nem fogó hihetetlen hőstetteivel, a köztársasági elnök megnyilvánulásaival, ide értve a 23-i szoboravatástól való távolmaradást is, s így eljuthatok a Fidesz permanens nagygyűléseiig, a 23-i, nyilvánvalóan provokatív szándékkal Asztóriánál rendezettet is beleértve. És ne feledkezzünk meg a liberális értelmiség egy részéről sem, amely 16 évvel a rendszerváltás után is elhiszi, hogy a rendőri vétségek nagyobb veszélyt jelentenek a magyar köztársaságra, mint a huligánokkal szimbiózisban feltűnő szélsőjobb randalírozása vagy a Fidesz mindennek hátszelet adó elképesztő populizmusa, destruktivitása.

Rádai Eszter:
4. Mivel magyarázod, hogy az igazi nagy ünnepek nálunk gyakran kapcsolódnak temetésekhez, újratemetésekhez: hirtelenjében Rákóczi kassai újratemetése jut eszembe 1906-ból, aztán Rajk újratemetése 1956. októberéből, majd 1989. június 16-ika, Nagy Imre újratemetése, és ettől kezdve már sűrűsödnek az újratemetések Kéthly Annáétól Horthy Miklóséig. És aztán itt van ez a két hihetetlenül „pompőz” temetés, mert más jelzőt nem találok rájuk, amikor ágyútalpakon vontatják a városon át a koporsót: először a harmadik köztársaság első miniszterelnökéé, Antall Józsefé, aztán pedig most Puskás Ferencé. És mi a véleményed a nemzeti gyásznapokról, akár egy pápa, akár egy futballista tiszteletére hirdetik meg?

Pető Iván:
A halottak jó szimbólumok, s a magyar történelemben jócskán vannak nem természetes halállal vagy kényszerű emigrációban elhunyt politikusok. Az élők megbecsülésében már nem állunk ilyen jól. Nyilván van igény a giccses, szívfacsaró nemzeti temetésekre, ahol őszintén át lehet élni valami meghatározhatatlan tartalmú nemzeti bánatot, anélkül, hogy a temetendő „élő változata” hasonlóan fontos lett volna. Legyen szó akár Antall Józsefről, akár pop énekesről, akár Puskásról. Utóbbinál számomra elég abszurd a várt gigantikus tömegeket mozgató temetés, meg a tervezett külsőségek, hiszen azért jó ideje itt élt köztünk, és ha keltett is némi érdeklődést, azért azt túlzás lenne mondani, hogy egy nemzet ült betegágyánál.

Rádai Eszter:
5. A következő kérdések a Parlament kulturális bizottságának vezetőjéhez szólnak: Mivel magyarázod, hogy a 2007-es kulturális költségvetésben - a megszokott gyakorlattól eltérően - lényegében nincsenek fejezetek, csak afféle hatalmas „zsákok”, amelyekbe a terület valamennyi intézményére szánt összes forrás benne van. Ezért az intézmények és vezetőik nem tudják, mire számíthatnak a következő évben, és ugyanezért – hogy ne rontsák a helyzetüket – most mindenki inkább csöndben van. Milyen taktikának tartod ezt?

Pető Iván:
Két oka is van e furcsának tűnő megoldásnak. Az egyik, hogy egy a korábban tervezettnél szerencsére kisebb, de még így is több intézményt érintő átszervezést rendelt el a kormány és ma még nem látható pontosan, hogy mi lesz ennek a végső formája. Én ezt az átszervezést döntő részében rossznak, a tényleges reformokat kompromittálónak tartom, de ettől függetlenül, a költségvetés elkészítésekor valóban nem lehetett tudni, hogy milyen intézményekre tervezzenek. A másik ok, hogy a költségvetés jelentős összegeket tartalékol, azzal, hogy azok az intézmények, amelyek megfelelő gazdálkodási fegyelmet és teljesítményt mutatnak, hozzájutnak a tartalékból elvben rájuk eső részhez, míg a „rosszak” nem. Ez központi, tehát nem minisztériumi előírás. Ha a tárca a tartalék nélküli összeget osztotta volna szét intézményenként, akkor az ez évihez képest számottevően csökkentett intézményi költségvetést jelentene, holott arra számít a minisztérium, hogy a tartalék felszabadulásával, átlagban biztosítani tudja az előző év pénzügyi lehetőségeit.

Rádai Eszter:
6. Miért nem szerepel a kultúra a központi fejlesztési programok között, az Új Magyarország Fejlesztési Tervben? Elfogadhatónak tartod-e ezt a helyzetet? Ha nem, miért nem, ha igen, miért és meddig?

Pető Iván:
Mi az a kultúrában, amit központi fejlesztési programként kellene finanszírozni? Természetesen futnak, na jó, ebben az évben döcögnek programok, de ezek közvetlenül nem gazdasági és társadalmi versenyképességre irányulnak, márpedig az Új Magyarország Fejlesztési Terv nem általában bármilyen beruházás támogatását szolgálja, hanem kimondottan a versenyképességet erősítőét.